Fél Magyarország kiürül, évszázados tájak semmisülnek meg
A klímaváltozás hazánk tájait fenyegeti. A tartós kánikulák, az egyenetlen csapadékeloszlás, az egyre fokozódó párolgás és a téli hóhiány következtében számos tó és kisebb vízfolyás, amelyek évszázadok óta zavartalanul léteztek, eltűnnek, vagy csak időszakosan érhetők el. A jelenség különösen a sekély, szikes tavakat és a kisebb patakokat érinti az alföldi viszonyokban, ahol a helyzet szinte tragédiához vezetett.
Farkas Tibor cikkében a klímaváltozás hatásait járja körül, külön figyelmet szentelve a Duna-Tisza közének Homokhátság nevezetű területének. Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) 2019 júliusában hivatalosan is félsivatagi övezetként azonosította a Homokhátságot, amit a helyi csapadékmennyiség és a párolgás arána alapján nyilvánítottak, figyelembe véve a talajvíz drámai csökkenését is.
A Homokhátság talajvíz szintje 1970 óta átlagosan 2-5 métert süllyedt, miközben a legkritikusabb területeken még ennél is sokkal nagyobb csökkentést figyelhetünk meg. A vízhiány nem csak az ökoszisztémák, hanem a mezőgazdaság jövőjét is megkérdőjelezi, hiszen a legnagyobb problémát éppen a vízmérleg tartós negatívvá válása jelenti, amely az aszályok és belvizek kombinációja miatt alakult ki.
A probléma súlyosságára világít rá Sipos Katalin, a WWF Magyarország korábbi igazgatója is, aki már 2019-ben arra figyelmeztetett, hogy a vizes élőhelyek helyreállításával kell megoldani a következő évek aszályos időszakait. Kiemelte, hogy a vízmérő rendszereink, mint például a csapadékosabb időszakokban beáramló víz visszatartása, döntő fontosságú lenne a természeti életterek megmentésében.
Az alföldi tájak megmaradásáért vízmegtartó rendszerek fejlesztésére van szükség a klímaváltozás hatásainak minimalizálása érdekében. A tavak, mocsarak és egyéb vízgyűjtő helyek megléte elengedhetetlen a biodiverzitás fenntartásához, hiszen ezek az élőhelyek nemcsak a vízi élővilág számára biztosítanak otthont, hanem a szárazföldi ökoszisztémák számára is rendkívül fontosak.
Az aszályok következtében a Haláp-, Borzas-, Hármashegyi-, Fancsikai-, Mézeshegyi- és a legutolsóként kiszáradt Vekeri-tó mindannyian a klímaváltozás áldozatai lettek 2022-re. A múltban gazdag növény- és állatvilággal bíró területek, mint a kárpát-medence érintett ökoszisztémái, mára elvesztették természetvédelmi értéküket, hordozva magukban a változásokat és az alkalmazkodás szükségességét.
Ahhoz, hogy a természeti környezeti kitettség csökkentésén túlmenően fenntartható gazdasági megoldásokat találjunk, szükségszerű a természetes vízmegtartó rendszerek helyreállítása, az erdősítési projektek elindítása és a tájharc szintjén megfogalmazott vízgazdálkodási rendelkezések megvalósítása. Az jövőnk záloga, hogy felismerjük, mennyire fontos a víz visszatartása, pótlása és tudatosan fejlődő helyi közösségek fenntartása. Ha nem teszünk lépéseket, fél Magyarország kiürülhet.
Az elmúlt évtizedek programjai, mint a hortobágyi vízgazdálkodási projektek, folytatódnak, céljuk a vizes élőhelyek hidrológiai állapotának javítása. A Duna és a Tisza vizének megfelelő mennyiségű visszatartása valamint az élőhelyek rehabilitációja az ökoszisztéma fenntarthatóságának kulcsát képezheti. A csapadékos időszakokban érkező víz tárolása, és az életformák fenntartása érdekében a fenntartható életmódra való áttérés elengedhetetlen a jövő generációk biztosítása érdekében.
