Veszély fenyegeti Magyarországot: milliárdok úszhatnak el a vízpazarlás miatt
Bár a vállalatok felismerik a víztakarékosság fontosságát, a hazai iparban az olcsó víz miatt a komplex beruházások nehezen térülnek meg – derül ki a győri Széchenyi István Egyetem docensének nyilatkozatából.
A hazai ipari vízgazdálkodás egyik legnagyobb ellentmondása, hogy miközben a vállalatok egyre inkább felismerik a víztakarékosság stratégiai fontosságát, a beruházásaik a pénzügyi döntéshozóknál akadnak el. A probléma gyökere, hogy a víz ára itthon rendkívül alacsony, ezért egy komplexebb vízvisszaforgatási projekt megtérülése beláthatatlan messzeségbe tolódik, holott az ellátásbiztonság kritikus stratégiai kérdés.
A téma azért került ismét a figyelem középpontjába, mert nyáron a Harmonikus Növekedésért Alapítvány – György László közgazdász kutatóműhelye – vízügyi vitairatot tett közzé, amelyet több egyetem, köztük a Debreceni Egyetem, az Óbudai Egyetem és a Széchenyi István Egyetem szakemberei is véleményeztek. Torma András és kollégája, Kozma Katalin elsősorban vízgazdálkodási, táji és ökológiai szempontból vizsgálták meg az anyagot.
A docens szerint az ipari vízfelhasználásról léteznek országos, hatósági adatgyűjtésen alapuló statisztikák, ám a kép folyamatosan változik, mivel az újonnan megtelepedő járműipari, akkumulátorgyártási és adatközponti tevékenységek különösen vízigényesek. Ezt tetézi a klímaváltozás okozta hőmérséklet-emelkedés, amely egyszerre csökkenti a folyók vízhozamát és növeli az ipari hűtési igényeket.
Torma szerint az elmozdulás a vízkímélő megoldások felé nem az árazásból, hanem a bővülő uniós és hazai fenntarthatósági jelentéstételi kötelezettségekből fakad.
A vitairat egyik legtöbbet emlegetett adata, hogy a beavatkozások elmaradása tizenöt év alatt 10 200–16 800 milliárd forintos veszteséget okozhat. A docens elmagyarázta, hogy az ilyen becslések a természeti erőforrások – például a víztisztítás vagy az árvízvédelem – gazdasági értékelésén alapulnak, figyelembe véve a helyreállítási és helyettesítési költségeket, ám ezek szükségképpen csak közelítő számítások. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a pénzügyi modellek pontosságának felülvizsgálata nem tartozott az általuk végzett szakmai értékeléshez.
Fontos szempontként emelte ki az életciklus-szemléletet is: egy beavatkozás – például egy gát vagy egy vízszintszabályozó műtárgy – megítélésekor nemcsak a hasznokat, hanem a kivitelezés környezeti terhelését is figyelembe kellene venni. Ezzel kapcsolatban példaként említette a paksi fenékküszöb esetét, ahol az energiabiztonsági szempontok miatt a kivitelezés az engedélyeztetéssel párhuzamosan zajlott, s bár ez rendkívüli helyzetben indokolt lehet, a docens szerint a jövőben sem szabad lemondani a részletes környezeti hatásvizsgálatokról. Az uniós természet-helyreállítási elvekkel összhangban a beavatkozásoknak arányosnak és környezeti szempontból megalapozottnak kell lenniük.
A vitairatban felvetett 3000–5000 új vízszintszabályozó műtárgy kapcsán Torma szerint nem a hazai mérnöki kapacitás jelenti a szűk keresztmetszetet, hanem annak eldöntése, hogy egyáltalán hol és milyen mértékű beavatkozás indokolt. A docens szerint nincs egyetlen üdvözítő megoldás sem, elsőként a vízfogyasztás tudatos csökkentésére és a zárt körforgású rendszerek kiépítésére van szükség, s csak ezt követően érdemes a kínálati oldal – vagyis az új műtárgyak – fejlesztésén gondolkodni.
A szigetközi vízpótlórendszer példáját sem tartja egyértelmű bizonyítéknak egyik irányban sem, inkább arra figyelmeztet, hogy egy nagyszabású folyami beavatkozás következményei hosszú távon is újabb intézkedéseket tehetnek szükségessé.
